A község határában a 10. századi belobrdi kultúra emlékeit találták. 1234–1270 táján a községet Kezuként említik, Füss településsel volt szomszédos. 1268-ban két Kezu, alias villa Kezu nevű települést jegyeztek és megkülönböztetésükre az egyiket Bertalan faluja néven jegyezték be. Község eredetileg Szolgagyőr és Bana vár tulajdona volt, 1266-ban került a komáromi vár birtokába. Később Nagykeszit több földesúr birtokolta, kezdetben Szolgagyőr vár nemesi sorba emelkedett jobbágyaié volt. 1540-ben a Csúzy nemzetség szerzett itt vagyonrészeket. A török háborúk idején a falu elpusztult, Rába Balázs telepítette be újra. 1632-ben már az Esterházyakat találjuk itt földbirtokosként. Esterházy Miklós nádorbérbe adja itteni birtokát Nagymihályi Ferenc özvegyének, Amade Ilonának, majd 1636-ban Szapáry Andrásnak és feleségének, Csáth Annának.
1652-ben Nagykeszi Komárom vármegye református egyházközség jegyzékében említik Kiskeszi és Érseklél leányegyházakkal, ami abban az időben a Csallóközben természetes jelenség volt. Az ellenreformáció idején a református lelkészek és tanítók helyett katolikus oktatók végezték az oktató munkát. 1673-ban Szeghy Mihály özvegye eladott 12 hold földet, Lengyeltóti János pedig zálogba adta Gencsi főapátnak. 1681-bena nemzetgyűlésben benyújtották a katolikusok által elvett református templomok, parókiák és iskolák jegyzékét, melyben Nagykeszi is szerepel. 1713-ban már ismét említik a faluban a református parókiát. Az 1717-es Inquisitis egyházi jegyzőkönyvben olvasható, hogy az 1698-99-es években Zámory György földesúr a lengyel király hadserege által elpusztított falu benépesítése érdekében üldözött kálvinisták letelepedését is engedélyezte, jóllehet ő maga katolikus volt. 1700-ban Esterházy János özvegye, Ocskay Magdolna volt az egyik helyi földbirtokos, de vagyonjogi követelésekkel ostromolták az Ordódyak és Pongrácz Katalin is. 1715-ben a faluban 21 háztartás volt. A 18. század második felében Bél Mátyás a következő földesurakat említi: a pannonhalmi apát, Esterházyak, Hajnalyak, Zámolyak (Zámoryak?), Potyondyak, Vigyázók, Nedeczkyk, Kiskesziek és mások. A település ebben az időben kicsi volt.
1745–54 között a faluban tevékenykedett a cseh származású ismert protestáns lelkész, Valesius Antal János. Az idők során új nemesi családok jelentek meg: a Csorba, Illés, Horváth, Baranyay, Rainprecht és Lehoczky család. 1759-ben zarándokmenet érkezett a faluba, de a helyi lakosság nem harangozott a fogadásukra. Ezért a menet néhány tagja a pap biztatására erőszakkal behatolt a templomtoronyba és harangozni kezdtek, mások felgyújtották a református templomot. Később a legnagyobb földbirtokos a Zámory család volt. 1787-ben a községben 44 házban 336 lakos élt, 1828-ban a házak száma már 51, a lakosoké 249, 1848-ban 49 nemesi család élt itt, a lakosok közül 142 katolikus, 263 református és 17 zsidó származású. Az 1848/49-es forradalom különösebben nem érintette a falut, Kolozsnéma és Nagykeszi határában csupán egy kisebb ütközetre került sor a magyar és a császári seregek között. A későbbi években a nagykeszi birtok nagy részét a Fejérváryak örökölték. A falu lakossága főképp mezőgazdasággal és halászattal foglalkozott.
A falut gyakran sújtották árvizek (az elsőt 1770-ben jegyezték fel, a legnagyobbat 1886-ban) és tűzvészek (1843, 1888). 1890. szeptember 30-án alakult meg a tűzoltóegylet, amely kezdetben nem teljesítette a küldetését. 1895-ben az átszervezés után Ratkovszky Dezső lett a tűzoltók parancsnoka. 1886-ban kolerajárvány pusztított. 1888-ban Polák Mórnak kocsmája volt a faluban. 1893-ban helyi földbirtokos a pannonhalmi főapátság (400 katasztrális hold), Zámory Béla (327 kh.) és Zámory Kálmán 1268 kh.). A lakosság száma az idők során csökkent, 1869-ben 693 lakosa volt a településnek, 1880-ban már csak 568, sőt 1890-ben csak 522.
