Az I. világháború 35 emberéletet követelt a falu lakosai közül. 1918 után a falu az I. Csehszlovák Köztársaság része lett, de a lakosság élete szinte semmiben sem változott. Továbbra is mezőgazdasági termeléssel és halászattal, a téli hónapokban kosárfonással foglalkoztak.

A földreform keretében Fejérváry Géza báró nagybirtokának nagy részét konfiskálták, az egykori 1419 hektárból mindössze 506 maradt.

A település egyre fejlődött, három könyvtára (általános, ifjúsági és tanítói) volt, több társadalmi és kulturális szervezet működött (az önkéntes tűzoltószervezet 1925-ben alakult, vöröskereszt, református énekkar, SzMKE). 1920-ban, 1926-ban és 1927-ben a faluban sztrájkoltak a munkások, később a munkanélküliek. 1927-ben jelent meg a faluban az első rádió. Ekkoriban is sok volt a természeti katasztrófa – tűzvész (1935, 1936, 1937), jeges ár (1925, 1935), árvíz (1926, 1928). Több üzlet nyílt a településen, Lampert Mihály Kiskeszi községrészben méhészetet is vezetett.

Az 1938-45 közötti években Nagykeszi Magyarországhoz tartozott. Ekkoriban a legnagyobb földbirtokosok Malcomes Gyula báró felesége (870 kh.), Goldschmied Marcell (402 kh.) és Terdi György (111 kh.). A községben boltja volt a HANZA fogyasztási szövetkezetnek (1938-ban 211 tagja volt).

A II. világháborúban a harctereken 47 helyi lakos vesztette életét.

1945 után Nagykeszi ismét a Csehszlovák Köztársaság része lett, a magyar nemzetiségű polgárokat jogtalanul megfosztották polgárjogaiktól, a magyar iskolákat bezárták. A lakosság egy részét kényszermunkára vitték Csehországba, ahonnan szinte minden család visszatért, más részüket Magyarországra telepítették. 1948-ban rendeződött a helyzet, a magyar nemzetiségű lakosság visszakapta jogait, Nagykeszi fokozatosan szocialista faluvá vált. 1949-ben alakult meg a szövetkezet, és már 1946-ban megalakult az állami birtok. 1954-ben Nagykeszit árvíz fenyegette. 1952-55 között építették ki a villanyvezetéket, és új családi házak építése kezdődött. Az 1965-ös nagy árvíz csaknem teljesen elpusztította a falut. A házak 60%-a összedőlt, 15%-a megrongálódott. A település újjáépítésében a Nyugat-prágai és a Berouni járás segített.

Tőzsér Árpád

Galambok s kacsák

Galambok s kacsák a háztetőkön,
ketrecéből a víz előjön,
bömbölve tör az égmagasba,
házakat üt le sárga mancsa.

Galambok, kacsák egymás mellett –
víz és levegő üzekednek.
Összeér iszamos, párás testük,
jajong az ember műve köztük.

A vad, tikkasztó ölelésben
A falu ellapul, mint az érem,
S az eggyé lázadt elemekben
Elmerül, utána toll se lebben.

1965 június, Nagykeszi

Forrás: Honismereti Kiskönyvtár 116. szám, KT Könyv- és Lapkiadó Kft., 1999

A község határában a 10. századi belobrdi kultúra emlékeit találták. 1234–1270 táján a községet Kezuként említik, Füss településsel volt szomszédos. 1268-ban két Kezu, alias villa Kezu nevű települést jegyeztek és megkülönböztetésükre az egyiket Bertalan faluja néven jegyezték be. Község eredetileg Szolgagyőr és Bana vár tulajdona volt, 1266-ban került a komáromi vár birtokába. Később Nagykeszit több földesúr birtokolta, kezdetben Szolgagyőr vár nemesi sorba emelkedett jobbágyaié volt. 1540-ben a Csúzy nemzetség szerzett itt vagyonrészeket. A török háborúk idején a falu elpusztult, Rába Balázs telepítette be újra. 1632-ben már az Esterházyakat találjuk itt földbirtokosként. Esterházy Miklós nádorbérbe adja itteni birtokát Nagymihályi Ferenc özvegyének, Amade Ilonának, majd 1636-ban Szapáry Andrásnak és feleségének, Csáth Annának.

1652-ben Nagykeszi Komárom vármegye református egyházközség jegyzékében említik Kiskeszi és Érseklél leányegyházakkal, ami abban az időben a Csallóközben természetes jelenség volt. Az ellenreformáció idején a református lelkészek és tanítók helyett katolikus oktatók végezték az oktató munkát. 1673-ban Szeghy Mihály özvegye eladott 12 hold földet, Lengyeltóti János pedig zálogba adta Gencsi főapátnak. 1681-bena nemzetgyűlésben benyújtották a katolikusok által elvett református templomok, parókiák és iskolák jegyzékét, melyben Nagykeszi is szerepel. 1713-ban már ismét említik a faluban a református parókiát. Az 1717-es Inquisitis egyházi jegyzőkönyvben olvasható, hogy az 1698-99-es években Zámory György földesúr a lengyel király hadserege által elpusztított falu benépesítése érdekében üldözött kálvinisták letelepedését is engedélyezte, jóllehet ő maga katolikus volt. 1700-ban Esterházy János özvegye, Ocskay Magdolna volt az egyik helyi földbirtokos, de vagyonjogi követelésekkel ostromolták az Ordódyak és Pongrácz Katalin is. 1715-ben a faluban 21 háztartás volt. A 18. század második felében Bél Mátyás a következő földesurakat említi: a pannonhalmi apát, Esterházyak, Hajnalyak, Zámolyak (Zámoryak?), Potyondyak, Vigyázók, Nedeczkyk, Kiskesziek és mások. A település ebben az időben kicsi volt.

1745–54 között a faluban tevékenykedett a cseh származású ismert protestáns lelkész, Valesius Antal János. Az idők során új nemesi családok jelentek meg: a Csorba, Illés, Horváth, Baranyay, Rainprecht és Lehoczky család. 1759-ben zarándokmenet érkezett a faluba, de a helyi lakosság nem harangozott a fogadásukra. Ezért a menet néhány tagja a pap biztatására erőszakkal behatolt a templomtoronyba és harangozni kezdtek, mások felgyújtották a református templomot. Később a legnagyobb földbirtokos a Zámory család volt. 1787-ben a községben 44 házban 336 lakos élt, 1828-ban a házak száma már 51, a lakosoké 249, 1848-ban 49 nemesi család élt itt, a lakosok közül 142 katolikus, 263 református és 17 zsidó származású. Az 1848/49-es forradalom különösebben nem érintette a falut, Kolozsnéma és Nagykeszi határában csupán egy kisebb ütközetre került sor a magyar és a császári seregek között. A későbbi években a nagykeszi birtok nagy részét a Fejérváryak örökölték. A falu lakossága főképp mezőgazdasággal és halászattal foglalkozott.

A falut gyakran sújtották árvizek (az elsőt 1770-ben jegyezték fel, a legnagyobbat 1886-ban) és tűzvészek (1843, 1888). 1890. szeptember 30-án alakult meg a tűzoltóegylet, amely kezdetben nem teljesítette a küldetését. 1895-ben az átszervezés után Ratkovszky Dezső lett a tűzoltók parancsnoka. 1886-ban kolerajárvány pusztított. 1888-ban Polák Mórnak kocsmája volt a faluban. 1893-ban helyi földbirtokos a pannonhalmi főapátság (400 katasztrális hold), Zámory Béla (327 kh.) és Zámory Kálmán 1268 kh.). A lakosság száma az idők során csökkent, 1869-ben 693 lakosa volt a településnek, 1880-ban már csak 568, sőt 1890-ben csak 522.